Öt
FELVÉTELI ÜLÉS JEGYZŐKÖNYVE
Konzultáló orvos neve: R. M. Sommerville
Konzultáció dátuma: Október 4.
Páciens neve: Martin Gregory
Kora: 33
Foglalkozása: Értékesítési igazgató (számítástechnikai területen)
Sürgős hívás dr. Heyworth-től (háziorvos ismerősöm, kitűnő szakember), aki a múltban már jó néhány pácienst utalt be hozzám. Arra kért, hogy vizsgáljam meg az egyik páciensét, egy súlyos beteg férfit, akit a Lenox Hill egyik pszichiátere kórházi kezelésre javasolt. Habár a pszichiáter hölgyet, Marcelle Hartmant nem ismerem személyesen, a visszajelzések pozitívak vele kapcsolatban.
A páciens ugyanakkor a jelek szerint súlyos ellenérzéseket táplált vele szemben, és miután alávetette magát egy Rorschach-tesztnek, a továbbiakban nem volt hajlandó vele együttműködni. Dr. Heyworth ekkor keresett meg engem. Régóta jó barátja a páciens feleségének, így különleges szívességként arra kért, hogy azonnal fogadjam a férfit.
Természetesen beleegyeztem, ám ragaszkodtam egy kísérőlevélhez a pszichiátertől, illetve ahhoz, hogy belenézhessek a Rorschach-ról készült jelentésébe. A dokumentumok másnap rendben megérkeztek. Hartman leveléből úgy tűnt: megkönnyebbült, hogy valaki más vette át az esetet.
B1. A páciens megjelenése és viselkedése
Magas, erős testalkatú, magabiztosságot sugároz. Markáns profil: meglehetősen távol ülő, kék szem, rövidre nyírt haj, intelligens arc. Rendezett öltözet, de semmi túlzásba vitt elegancia (pl. öltönyt visel, de nyakkendőt nem). Kezét az interjú során többnyire rejtve tartja.
Ideges, de aránylag jól leplezi. Kimerültnek tűnik, de ettől eltekintve jó egészségnek örvend. Szeme kissé karikás. Különféle fájdalmakra panaszkodott dr. Heyworth-nek; ezek mostanra lényegében elmúltak. Dr.
H. szerint a páciens testén különös, rendkívül kiterjedt zúzódás nyoma látható a mellkas és a bordák területén. A páciens azt állítja, fogalma sincs, hogy keletkezett. Lehetséges önkezűség.
Beszámolója az összes lényeges ponton megegyezik a háziorvoséval. Koherens előadásmód, ugyanakkor megfigyelhető némi vonakodás. Ellenérzések (az ő szavaival élve) „a sebek kaparászásával” kapcsolatban (ez alatt a pszichiátriát érti). Indulatos kifakadások. Némi ridegség. Makacsul ragaszkodik hozzá, hogy „teljesen normálisnak” tekintsem.
A szóban forgó incidens néhány napon át tartó, akut depressziót váltott ki. A páciens gyógyultalak minősíti magát, ugyanakkor feldúlták a történtek, és aggasztja a tudat, hogy az eset milyen hatással lesz/lehet a továbbiakban a házasságára, a munkájára, az életére stb. Nyugtalanítja továbbá a gondolat, hogy visszaeshet – vagyis hogy elkövethet valami hasonlót vagy akár még rosszabbat.
Öt nappal ezelőtt, a felesége huszonnyolcadik születésnapján a páciens – miután a nőt bezárta a hálószobába – elvágta két arany retrieverük torkát, a holttestüket pedig egy dobozba rejtette a nappaliban „ajándék” gyanánt. Ezután felszállt egy New Yorkba tartó vonatra, majd a városban kivett egy hotelszobát, ahol a következő 48 órát töltötte. Ez idő alatt senkit sem tájékoztatott a hollétéről. Nem kísérelte meg felvenni a kapcsolatot a feleségével, sem – olybá tűnik – senki mással; egészen hétfő délig, amikor felhívta dr. H.-t, és sürgős találkozót kért tőle.
A háziorvos ekkor már ismerte a történet egyik felét. A páciens felesége szombat reggel hisztérikus, rendkívül zavarodott, riasztó állapotban hívta fel, hogy segítséget kérjen tőle. Habár dr. H. igen elfoglalt ember kiterjedt praxissal, a hívás nyomán azonnal lemondta valamennyi időpontját, és kiutazott Bedfordba, hogy meglátogassa az asszonyt, mivel nyilvánvaló volt, hogy a hölgy nincs abban az állapotban, hogy bemenjen a városba.
Heyworth – ezt meg kell említenünk – a páciens feleségét már kislánykora óta ismerte: Bécsben, a nő szülővárosában találkoztak, ahol H. évekig dolgozott a Vöröskereszt gyakornokaként. Amikor a nő apja 1968-ban – röviddel azután, hogy a család Ausztriából az Államokba emigrált – meghalt, Heyworth apai figyelemmel kezdte gondját viselni. Magától értetődik tehát, hogy a páciens felesége ebben a válságos pillanatban is az orvoshoz fordult segítségért. Férjén és Kaliforniában élő nővérén kívül Heyworth a legközelebbi „hozzátartozója” az országban.
A páciens abban a reményben kereste meg dr. Heyworth-öt, hogy a doktor fel tudja világosítani a felesége hogylétéről. Habár nagyon aggódott érte, tettei folytán olyan borzadályt érzett (és érez most is), hogy nem merte felvenni a kapcsolatot az asszonnyal – még telefonon keresztül sem. Vitán felül áll, hogy mindketten őszintén szeretik egymást. És a kutyáikért is rajongtak.
Dr. H., aki nagy becsben tartja a pácienst, minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa a feleségével kapcsolatban. A páciens ennek ellenére változatlanul aggódik az asszonyért. Dr. H. – miután megvizsgálta, és semmilyen fizikai elváltozást nem észlelt rajta (leszámítva a rejtélyes zúzódásnyomot) – meggyőzte, hogy vesse alá magát az előzetes pszichiátriai vizsgálatnak, melynek nyomán végül hozzám került beutalásra.
C. Tényanyag
A páciens régi New England-i családból származik, amely generációk óta ismeretterjesztő könyvek kiadásával foglalkozik. Apja örökölte a családi vállalkozást, ám a háború után inkább úgy döntött, hogy a Fülöp-szigeteken marad, és tanácsadóként segíti az új kormányt. A páciens kora gyerekkora ebben a környezetben telt. Miután visszatértek Bostonba, az apa visszatért az üzlethez öccsével együtt, aki távollétében igazgatta a kiadót. A páciens a massachusettsi Noble&Greenough gimnáziumba járt, ahol „kissé lázadónak” tartották, ám ahhoz mégis elég jól teljesített, hogy bejusson a Brownra. Az egyetemen – saját bevallása szerint – a kisujját is alig mozdította, és éppen csak sikerült lediplomáznia egy „kegyelemhármassal”.
Tanulmányai végeztével a páciens munkába állt a családi vállalkozásban. Valamikor a hetvenes évek elején áldozatául esett a kor népbetegségének, és otthagyta az állását. Útra kelt a nagyvilágba, a „lemorzsolódók” nyomdokaiba lépve, és nagyjából egy év alatt bejárta Európát, Afganisztánt, Indiát és a Távol-Keletet. Kaliforniában kötött ki: elhatározta, hogy itt letelepszik, és új életet kezd. Leporolta mérnöki diplomáját, és belépett egy kis San Diego-i elektronikai céghez. Amikor a céget felvásárolta egy multinacionális nagyvállalat, helyet ajánlottak neki a számítástechnikai részlegen. Három év után előléptették, és visszaküldték a keleti partra. Azóta kitartóan halad felfelé a ranglétrán, és az év vége felé jó eséllyel indulhat a New York-i iroda kommunikációs részlegének igazgatói posztjáért.
Mindez nagy vonalakban sikertörténetnek mondható, habár a pácienst családjának egyes tagjai – különösen két bátyja, akik jelenleg a családi vállalkozást irányítják – még így is „kissé komolytalannak” tartják. Beszámolói szerint bizalmatlansággal, elítélően fogadják „kalandozásait”, amelyek őt a magukénál tágabb, összetettebb világba vezették. A páciens nem habozik beismerni, hogy már nemigen tud velük közös hangot találni. Időnként meglátogatja szüleit, akik időközben nyugdíjba vonultak, és egy villában élnek a Florida Keys egyik korallszigetén. Apjával, aki a maga idejében – hozzá hasonlóan – kissé „zabolátlan kölyök” hírében állt, jó a viszonya. A páciens anyja intelligens, szeretetteljes és kétségtelenül sokat szenvedett asszony.
Röviddel New Yorkba való visszatérése után a páciens érzelmei újra fellángoltak egy vonzó, osztrák lány iránt, akibe már világjárása előtt is szerelmes volt. Tudomást sem véve a család halovány ellenvetéseiről (amelyek a lány külföldi voltából fakadtak), feleségül vette. Múltbeli tapasztalatai a nőkkel számottevőnek mondhatók, ám felesége az első és egyetlen szerelme. Házasságuk már a kezdetektől fogva kifejezetten boldog. A páciens fizetéséből virágzó, nélkülözéstől mentes életet élnek. Saját elhatározásból gyermektelenek, mivel egyelőre „egymással vannak elfoglalva”, és úgy érzik, még nem állnak készen arra, hogy családot alapítsanak.
Ambiciózus, hatékony, megbízható. Szeretetteljes, gyengéd, de nem mutatja ki túlságosan az érzelmeit. Gyerekkora óta „magányos farkas”, de a feleségében valódi társra, házasságában megelégedettségre lelt. Fontos számára a kényelem; meggyőződése, hogy a jótékonyság otthon kezdődik. Kevesebbet olvas, mint azelőtt. Hisz Istenben, bár nem tagja semmilyen szervezett egyháznak. Zaklatott a történtek miatt, de feltett szándéka, hogy a dolog végére járjon. Állítása szerint ő „egy egészen hétköznapi fickó”.
1. Páciens viselkedése az orvossal szemben: nem szívesen nyilvánul meg „személyes dolgokkal” kapcsolatban, melyeknek szerinte semmi köze a történtekhez. Nyilvánvaló előítéletei vannak a pszichiátriai kezelés hatékonyságával szemben. Ugyanakkor szívből jövő vágya, hogy megoldja a „rejtélyt”. Tekintve, hogy beleegyezett egy második ülésbe, a visszaeséstől való félelme – amelyet gondosan igyekeztem nem eloszlatni – talán segíthet, hogy fokozatosan felőrlődjön az ellenállása.
2. Orvos viselkedése a pácienssel szemben: törekedtem visszafogottan megnyilvánulni, hogy el ne riasszam ebben a kezdeti fázisban, különös tekintettel a Hartmannal való tapasztalataira. Az óvatos megközelítést választottam: nem puhatolóztam túl sokat, és nem éltem semmilyen kritikával. Csak annyit pedzettem, hogy talán használhatna engem lakmuszpapírként a saját kísérleteihez a magyarázat utáni kutatásban. Ez tűnik a legbiztonságosabb megközelítésnek. Nem alkalmaztam semmilyen terápiás intervenciót, és nem nyújtottam diagnosztikai interpretációt sem. Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem vetem fel a hipnózis lehetőségét – bár a következő ülés után talán megpróbálkozom vele. Már most is világosnak tűnik előttem, hogy hosszú távú terápia híján a hipnózis lehet az egyetlen kulcs ennek a kétségtelenül érdekes esetnek a megoldásához.
Megjegyzés: meg kell majd kérdeznem a pácienst vagy dr. Heyworth-öt, hogy mi állt az üzenetben, amit a feleségének hagyott.
F. Összegzés
A második ülés után.